- Mégis ki merészeli megzavarni fejedelmi lakomámat? – förmedtem a kint lármázó illetőre. Az ajtó kinyílott és egy alacsony szürke öltözetben megjelenő perem vidéki nő személyét véltem felfedezni. A véresre kidörzsölt szemei alatt árkos lila foltok, orrát a zsebkendő túlzott használata festette vörös színekre, ruhája is mutatta mennyire különb és alsóbb rendű, mint jómagam. Egyszerűen visszataszító látványt keltett.

- Elnézést uram, nem tudtuk leállítani. Már fél napja itt áll a palota előtt és követeli, hogy önnel beszélhessen. – mentegetőzött az őr, és bocsánatát kifejezve még meg is hajolt.

- Ugyan Jones, ne is törődjön vele. – feleltem, majd a nem kívánatos betolakodóra vetettem szemeim.

- Én azért jöttem, mer… - szakítottam közbe, már a hangjától is felfordult a gyomrom.

- Valóban meg akarsz halni, hogy egy ilyen fontos személy életét is képes lennél megzavarni, a fölösleges érdektelen kis problémáiddal? Minek nézel te engem, dajkának? Takarodj a szemem elől ne is lássalak!! – tettem pontot a beszélgetés végére, ám nem tántorított. Sírva rogyott össze lábaim előtt, akárcsak egy csimpánz kapaszkodott lábaimba, sós könnyei félő volt, hogy nyomot hagynak királyi gúnyámban. Hajánál fogva emeltem szemeim elé majd egy pofonnal hallgatattam el. Túl nagy eltökéltsége továbbra is beszédre sarkallta.

- A lányom kint maradt! – nyöszörögte keservesen.

- Jones nem kívánok tovább egy légtérben maradni ezzel a nővel. – fordultam hű inasom felé.

- A LÁNYOM NEM JUTOTT BE! – ordította, és könnyei szájába folyva csöpögtek a padlóig.

- Na és? Te itt vagy, örüljél inkább. – válaszoltam, nem is értettem felháborodásának okát. Egy ilyen csodálatos városban lehet, ő pedig a valószínűleg már rég halott borja után kesereg.

- A lányom nem tudott bejönni. – hajtogatta a jelentéktelen mondanivalóját.

- Jones a továbbiakban nem áll szándékomban egy ilyen satnya teremtéssel társalogni. mondja meg neki, hogy távozzon vagy hívom a katonákat. - szavaimat kiejtve parancsomra Jones elismételte a nőnek is, ám ő továbbra sem volt hajlandó a távozásra. Egy kisebb szánalomra méltó próbálkozás után az őrökkel távolíttattam el. Pár nap fogság után valószínűleg örökre elmegy a kedve a hasonló tettektől.

Miután minden tetves söpredéket elszállásoltunk és szárnyaink alá vettünk, már csak a fárasztó rinyálásuk hiányzott. A kezelhetetlen nőt a legjobb kezekbe adtam, még ha nem is tud sokat, akkor is nagy veszélyt jelenthet a város nyugalmára. Hihetetlen pánik, illetve lázadások is kitörhetnének, ha valami oknál fogva kitudódna a gyárban történt baleset. Már az is iszonyatosan nagy botrányt okozott, mikor valami hajthatatlan firkász kiderítette Richard úr különös eltűnését. Szerencsére őt is sikerült időben kiiktattuk, így jelenleg csak a legfontosabb emberek tudnak a halála körülményeiről. Ahogy akkor most is a legjobb kezekre bíztam az ügyet, ugyan arra az emberre, mint aki a Richard úrral történteket is észrevétlenül elsimította, nélküle valószínűleg már sehol sem lennék. Ez a személy nem más, mint ikertestvérem Jeremy, aki igen csak nagy hatással van a Kupolában lévő biztonság fenntartásában. Ő a főhadvezér és egyben a rendfenntartással kapcsolatos ügyek intézője. Noha kívülről akár csak két tojás megszólalásig ugyanúgy nézünk ki, belsőnk teljesen más személyiséget takar. Míg ő egy erős markú és figyelemre méltó képességekkel megáldott igazi határozott tekintélyparancsoló ember, addig én egyszerűen tökéletes vagyok. Ő a tettek embere, bármit megtesz céljai elérésének érdekében, ám ez édes kevés a Kupola trónörökösi címéhez. Nekem megvan az, ami benne sose lesz… divat és a szónokláshoz való képesség. Az itt élőknek szükségük van arra, hogy egy élen álló emberben a tökéletes példát lássák, a testvéremről pedig ez aligha mondható el. Isten is úgy akarta, hogy én legyek, aki ezt a kis mennyei várost irányítja. Néha eltűnődöm mi is lett volna, ha ő születik előbb, csupán pár jelentéktelennek tűnő percen múlott a sorsunk. Nem tudom képes lennék-e elviselni a kegyetlen Isteni döntést, miszerint ő szülessen a megtisztelő trónra, ám szerencsére nem is kell, hisz így ő is boldog és én is az vagyok. Az unalmas, ám fontosnak mondható kötelességeim elvégzését követően még egy számomra rendezett pazar esti bálra is hivatalos voltam. A nevemhez hűen, most is ámulatba ejtő megjelenésemre ügyelve akartam a városom lakói szeme elé kerülni, így hívattam a parti kezdete előtt hű szabómat, Sebastiant.

- Késett. – mondtam az órámra nézve, mikor az ajtó nyikorgását követően belépett.

- Elnézést, ezen túl ügyelek a pontosságra.

- Hagyjuk is, inkább mutassa milyen műalkotást fogok a mai estén viselni. – feleltem majd a kezében ékeskedő gyöngyszemre vetettem tekintetem. Ő elő vette, majd tökéletes formára szabta. Egy igen csak különleges darabot készített számomra, igazán megtesztesíti tökéletes mivoltomat. A ruha egy ékes tollakkal díszített makulátlan földig érő darab volt. Mesteri munka, ahogy tőle már megszokhattuk. Egyetlen furcsa darabot nem tudtam hova tenni a ruhán, az pedig nem más volt, mint a közepe. A ruhám elején a fenséges díszítés most hiányzott, sem gyémánt berakás, sem pedig aranyozott cérnahímzést nem láthatott, aki ránézett.

Utam a Kupola egyik szélén elhelyezkedő bálterembe vezetett. Őszintén szólva nem igen szeretek a város központjából távolodni, noha bent mindenki tiszta, sajnos a peremhez közeledve mégis csak észlelhető egy kecséj színvonalhanyatlás. Aligha van fenomenálisan jobb érzés, mint a hűséges népem ujjongását hallani, amikor csupán pár euforikus mini szekundumra az ő életük részévé válok, így igyekezetem megfeledkezni a helyről és inkább a hangulatra fektettem a hangsúlyt. Akár csak maga a jó Isten, én is örömmel fogadom, mikor imáikban az én nevemet hallatják. A létezésem is egy csoda, okkal állíthatom tehát, hogy a Kupolában élők egytől egyig módfelett imádattal fordulnak magasztos személyem felé. Miután minden dicséretet örömmel fogadtam és egy meglehetősen nagyszerű beszéddel is megajándékoztam rajongóim egy szűkebb körű vacsora vette kezdetét. Az íncsiklandozó falatok szinte orgazmusként hatottak az ízlelőbimbóim összességére, így nem csoda, hogy bendőm teljesen eltelt mire minden ételt végig kóstoltam. Az étkezés közben nyájas beszélgetést folytattam az ott lévő emberekkel, kivételesen testvéreim is megjelent eme eseményen, ami leginkább azért volt különös, hisz mindig is jobban szeretett a háttérből figyelni. a

- Minek köszönhetjük mai estén kiemelkedő személyed jelenlétét? – tudakoltam meg a partin való részvételének okát.

- Ez az este különleges drága egyetlen bátyám, kötelességemnek éreztem ma itt lennem. – felelte és egy nagyot kortyolt az élénk vér színű borból ami a poharának a pereméig ért. Pár másodperc alatt eltűntette a jó ízű italt, majd egy huncut mosollyal fordult hozzám.

- Remélem számodra is felejthetetlen estének nézünk elébe. – jegyezte meg halk sejtető hang leejtéssel.

- Abban biztos lehet, nekem minden olyan esemény a szívembe vésődik, amin ilyen jó hangulattal tölthetem az időt veled. – hangzott válaszom, majd egy váll veregetést követően fivérem az asztaltól távozott.

Én még beszédbe elegyedtem számos fontos személlyel. Habár nem igen akaródzott rávenni magamat, ám a bepofátlankodott suhancokról is döntenünk kellett. Hosszas eszmecsere után, meggyőztek az általam is nagyra tartott szenátus tagjai, hogy teljes jogú polgárrá tegyük őket. Micsoda pimaszság, ilyen férgek mocskolják be városom tökéletességét. Azonban valóban nem hagyhatjuk, hogy híresztelések terjedjenek arról ami kint történt, az peremi vidéki bevándorlókat eskü kötelezi a titoktartásra, ha kiderül bármi is kollektíven az összeset kivégeztetem. Még ha képesek is voltak a jobbik énem előhozására, én attól még hű maradok az elveimhez. A hazug szavakat nem vagyok hajlandó megtűrni. Az estém hátra lévő részét egy visszafogott tánccal szerettem volna eltölteni, ám Jeremy félre hívott.

- Sétáljunk egyet, szeretnék hosszú idő után végre kettesben lenni a születésem óta összekötött hasonmásommal. Jó lenne végre múlt emlékeit visszahozni. – húzott félre.

- Sétálni odakinn? – meredtem rá, komolyan úgy gondolja, hogy testőrök nélkül mászkálok majd egy ilyen helyen.

- Ugyan már, mégis ki akarna megtámadni, mikor köztudott, hogy én vagyok a rendfenntartó? – vágott vissza a logikus kérdéssel, kis unszolás után beadtam a derekam. Egy beszélgetéssel teli sétára indultunk a hűvös baljós árnyékokkal telített sötét utcákon.

- Na és hogy megy a soros mostanság? – próbáltam megtörni a furcsa csendet kettőnk között.

- Ohh, soha jobban, bár szerintem te sem panaszkodhatsz. – legyintett. – Szerencsére egyenlőre semmi probléma sem akadt a gyár ügyeinek intézésében… bár ez sem rajtad múlott. – nézett rám megvető pillantásokkal.

- Ezt mégis mire véljem? Azért hívtál ide, hogy sértegess? – hangomon a felháborodás hullámai csaptak össze.

- Nem igazából azért, hogy a földdel tegyelek egyenlővé. – szavai belevésődtek agyamba, mégis mire akar kilyukadni. Lépteimet egyre gyorsabbra szaporítottam ám hátulról elkapott.

- Ne olyan sietősen, tesa. – kést szorított torkomhoz, a félelemtől egyszerre bénultam meg és fogott el végtelen gyűlölet. A kést egy ügyes mozdulattal a földre ejtettem. Ekkor végtelenül erős karjai torkom köré fonódtak levegőm egyre fogyott, egyetlen célom volt kiszabadulni acélos szorításából. Addig kapálóztam és rúgtam, míg végül a földre nem kerültem. Csodálatos mestermű, amit olyan nagy gondossággal viseltem portól lett szennyezett.

- Mégis miért? – tettem fel a nagy kérdést.

- Hát nem egyértelmű? Egy visszataszítóan egoista öntelt sznob vadbarom vagy. Nemhogy a trónra, de még az életre se vagy méltó. Van fogalmad róla mennyi ember van kint a halálos veszélynek kitéve? – egyre közelebb lépett, igyekeztem védeni magamat ütései elől. Adrenalintól fűtött testemen az ütések fájdalma kicsit sem érződött, ám tudtam, ha nem szedem össze magam még igen csak pórul járhatok. A tökéletesen rafinált tervemnek köszönhetően a földre rántottam fivéremet is, ám őt ezt sem tántorította el. Akár csak egy rühes kutyát vonszolt a márvány hófehér falig.

- Ne tedd! – hangom már magamhoz képest is szánalmasan könyörgő volt. Semmivel sem voltam jobb, mint a reggel hozzám betévedő nő. Épp úgy ki voltam szolgáltatva testvérem jóindulatának, ahogy az asszony az enyémnek. Megpróbáltam húzni az időt, hátha feltűnik hű alattvalóimnak fenséges személyem hiánya is megmentésemre sietnek. Végül is a saját partimon csak észre veszik ha nincs ott a hangulat lelke.

- Mégis mit akarsz tenni? – próbáltam kiszedni belőle további aljas céljait.

- Hmm, sokáig gondolkodtam, hogy miféle kínzással büntesselek az egész eddigi életedben elkövetett tetteidért, de én képtelen lennék elég nagy sanyarúságot okozni neked. Kiküldelek a sakálok közé, a Kupolába többet be nem teszed a lábad, majd meglátjuk, meddig bírod. – arcán láttam a kárörvendő és még sokkal inkább megvető mimikát.

- Hazudsz! – förmedtem rá. – Neked semmi más indítékod nem volt az igen csak csodálatos személyem eltávolítására, mint a végtelenül szánalmas sárga irigység. Te nem vagy méltó az életre!

- Na csak, hogy leesett, bátyuskám. – röhögött és a fal peremére lökött .

- A próbálkozásod hasztalan! Hiába akarsz kilökni, a várost burok is védi. – a testem kezdett megnyugodni, ám a szívem még most is a torkomban dobogott. Nem akar megölni, és így még nagyon jó esélyeim vannak. A burok pedig megvéd a kinti hanyatló retkes perem vidéki sorstól.

- Ne örülj! Tudod ha nem lennél ennyire ostoba és nem bíznál mindent másokra akkor most még talán meg is úszhatnád. Olyan vagy mint egy játék baba, aki mások nélkül létezni is képtelen. A talpnyalóid mindent megtesznek, neked lassan már a levegő vétellel sem kellene foglalkoznod. Viszont ennek köszönhetően a kezembe került a burok irányító rendszere is, te még csak tudni sem tudnál róla. Egy életképtelen báb vagy – szavait kiejtve a burok valóban eltűnt szemeim elől én pedig zuhanni kezdtem abba a világba amitől egész életemben a hányinger kerülgetett…