Sikerült ma is korán felkelnem, olyan csodálatosan hívogatott a felkelő nap, egyszerűen képtelen voltam az ágyam börtönében vesztegetni az életem végét jelző homokóra egyre csak fogyó porszemeit. Kora reggel elvittem sétálni hűséges barátomat Szamit, a szokásos kissé már rutin szerű reggeli utamon mentem végig az utcán keresztül a DangEx Factory-t is meglátogatva. Egyszerűen hálát adok az égben lakó Istennek és Richard úrnak, amiért itt lehetek, minden nap meglátogatom azt a helyet, aminek ezt a jólétet köszönheti a családom amiben most élünk. Ha valaki ide ellátogat annak egy gyárnak tűnhet csupán, ám sokkal több annál, megszámolni sem lehet azokat a családokat, köztük minket is, akik ennem az egyszerű épületnek köszönhetik az életüket. Rettentő nehéz időket éltünk, majd egy nap Richard A. Hunter úr a világhírrel rendelkező tudós és nem utolsó sorban dús gazdag gyártulajdonos be nem állított az állás ajánlattal. Állítólag okkal választott minek, a gyárban az egész világra igen fontos munkálatok folynak és apukám nélkül aligha lenne életképes az üzem. Folyamatos kísérletezéseknek köszönhetően olyan problémákra is megoldást találtak, ami az egész emberiséget gyötörte.  Ahogyan évekkel ezelőtt írtam, neked napló: "A nagymamámnak azt mondták régen egy rák volt a tüdejében, amit a sok dohány tett oda, ám elment a gyárba és egy kutatás során az örök vadász mezőkre küldték nyaralni. Kíváncsi vagyok mikor jön vissza meglátogatni minket, már egy kicsit hiányzik. Arról ugyan sosem beszéltek pontosan mik is történnek az épület falain belül, de ez gondolom bevett dolog, remélem majd mi is elmegyünk egy ilyen utazásra. Azt sajnos nem értem, miért mondták, hogy azóta már kiküszöbölték a belső vérzést is gyógyszer valóban hatásos, de mindegy is, hisz ha a nagyi örül, akkor én is boldog vagyok." Hála az égnek azóta már valóban minden nagyobb problémára fényt derítettek, hihetetlen, hogy édesapám már több mint 3 és fél éve része ennek a világra is nagy hatással lévő üzemnek. Egész életemben végtelenül büszke leszek rá, hogy egy ilyen embert szólíthatok apámnak. Akkoriban amikor megtudtam mi is történt valójában a nagyival, utálattal és megvetéssel vélekedtem a gyár felől, azonban rá kellett jönnöm, ha  a ő akkor nem így cselekszik ma még mindig több ezren szenvednének. Talán ennek következtében egyszerre fog el örömmel és félelemmel a gyár közelsége, a házunk egy kilométerre sincs. Reggelente és kora este még hallani a munkálatok zaját, ám ez a füleimnek inkább fenséges muzsika. Engem egy fajta misztikus titok vonz a gyárhoz, sokszor jönnek kamionom, tetőtől talpig beöltözött emberek végzik a munkájukat, néha ijesztő látni a körültekintő mindenre kiterjedő óvatosságukat, hisz valószínűleg okkal teszik ilyen figyelmesen. Mi a peremen élünk, a makulátlanoktól elválasztva. Ők teljesen mások, mint mi, valószínűleg nekik a gyár csupán egy zaj forrás. Egy szürke épület, ahova a túlontúl intelligens emberek járnak. Ők csak a magasztos prédikáláshoz értenek. Néha jönnek is hozzánk, valamiféle igét hirdetnek. Megtiltották, hogy Istent tiszteljük, szerintük csak nekik van ehhez joguk. Ők Isten teremtményei mi csak a sáros Luciferhez fohászkodhatunk, úgyis halálunk után oda juttat a sors. Egyszer jártam a Kupolában, fejemet kapkodva szemléltem a pompázatos épületek és szemet gyönyörködtető megbabonázó csillogás közepette az sem tudtam volna megállapítani fiú vagyok-e vagy kis lány. Ügyes bajos gonddal ügyelnek a legapróbb részletekre is, az összes templom és hivatal aprólékos kifaragással készült és aranydíszítéssel varázsolnak mindent tökéletessé.  Aki belép tényleg azt hiheti a mennyben van és ők angyalok. Furcsa játék ez... szemlátomást tökéletesek, ám belülről rohad a lelkük. Elmélkedéseimmel hamar eltelt az idő…

Haza érve az iskolából az ajtón belépve, kissé sokkoló, furcsa látvány fogadott. Minden holmi dobozokba rendezve sorakozott az előszobában eltorlaszolva az utat a szobám felé. Értetlenül verekedtem magam át a dobozok hadán a nappaliig, ahol a szüleim nagyban vitatkoztak. Anyukám arcán láttam a kétségbeesettséget, szemei és tekintete mindent elárultak vörös erek hálózták körbe íriszét, egész biztos sírt. Apám föl s alá járkált idegesen.
- Anya mégis mi történt? – vontam kérdőre, ám mintha ott se lettem volna. Jelen esetben még csak annyira se érdekeltem, hogy rám nézzem. A tekintete továbbra is meredten a padlóra mered, néha felnézett apámra, aki továbbra is szótlanul járt kelt átszántva a szoba minden zsugát.
- Tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnünk, én már akkor megmondtam csak a bajt hozod ránk. – esett apámnak, aki válaszul hasonló indulatokkal felelt. Én csak külső szemlélőként értetlenül figyeltem.
- Miért mit kellett volna tennem? Hagyni a családomat a sárban megrohadni? Az jobb lenne, ha éhen pusztultunk volna mindannyian? – karjait széttárva közeledett anyám felé aki részéről egy fajta hátrálást véltem felfedezni. Pár perces néma csöndet követően ismét megszólalt a nő akinek az életemet köszönhetem. Az akit ennyire még sohasem láttam összetörten.
- Most akkor mit tegyünk? – kérdezte félelemtől remegő hangon, én ekkor már zokogtam fogalmam sem volt mégis mi lehet az egész jelenet oka. Megéltünk mi már sok mindent együtt, ám eddig még soha sem voltak ennyire maguk alatt, mint most .
- Elindulunk. Ők is érző emberek, be fognak engedni. – kiment a vörös kocsink felé édesapám, mi pedig nyomában lihegve követtük. Az öv becsatolása is a motor zúgó hangját követően érdeklődve kérdeztem az össze pakolt homik sorsáról.
- Mi lesz a cuccaimmal? – tettem fel a kérdést, ám válaszul csupán néma csendet kaptam. Láttam a házunkat, és rettentő dolog futott át az agyamon.
- ÁLLJ! Apa most azonnal fordulj vissza, Szami a szobámban maradt. –ordítottam teljes erőmből, ami csak a torkomon kifért. Össze-vissza kapálózni kezdtem, felhívni magamra a figyelmet. Hasztalanul.
- Annak már úgyis mindegy. – jött a rideg válasz, ami hideg zuhanyként törte ketté az apámról eddig alkotott képemet. Mi az, hogy neki már mindegy?
Sírtam, keserű könnyeim ízét a számban éreztem. Zokogtam, ők akiket eddig a világ legjóságosabb embereinek hittem egy szót sem szóltak. Nem számít egy élet? Sosem fogom megbocsátani, amit tettek. Örökké gyűlölni fogom őket, gondoltam ezt a kocsiban aztán minden a feje tetejére fordult. Szó szerint a kocsink az út szélén húzódó árokban borult. Hangos nyögés hallatszott elölről, majd egy enyhe puffanás is. Apám kitörte az ablakot és elkezdett kiszabadulni a rabságban tartó vas börtönünkből.
- Senkinek sem esett baja? – kérdezte az előttem ülő anyai aggódó hang.
- Minden rendben. - válaszolt apám miközben engem is igyekezett kiszabadítani.
- Kicsim te is jól vagy? – kérdezte tőlem is, ám én csak egy halk hümmögéssel jeleztem testem épségét.
Kiszálltunk egymásra nézve méregettük a helyzet súlyosságát, majd megpillantottam a húzódó szembetűnő ragyogó falat a távolban. Egy márvánnyal borított hófehér fal jelezte a perem vidék végét. A makulátlanok városa a túloldalt helyezkedett el, míg ő nekik minden megadatott, nekünk szinte semmi. Tisztaságuk jelképeként minden vakítóan hófehér, ő maguk is ezt a fenséges színt viselik, ezzel is jelezve a mi alsóbb rendűségünket. Ilyen emberek közé, nem akarok menni. Igazából már kezdtem érteni mi a baj, valami gonosz és rossz közeledik. Azért menekülünk oda, ahol egy burok képes megvédeni a sátán haragjától, lehet azért van, mert valami felkelést akarnak a tisztákkal szemben. Az iskolában már meséltek a háborúkról, hogy állítólag a gyárban hozzám hasonló gyerekeken kísérleteznek. Különféle harci eszközöket hoznak létre és gén manipulatív kutatási részleg is van. Peti még azt is mondta, hogy élő magas IQ-val rendelkező növények, sőt még gondolkodásra képes robotok is sorakoznak a raktárakban az atom fegyverek mellett. Persze ez nem igaz, apu is megmondta. Ám annak mégis csak lehet valóság alapja, hogy lázadás van készülőben, hiszen a két élet ami a fal oldalain van össze sem hasonlítható. Valóban háborúra készülnek? Miközben gyalog folytattuk utunkat szüleim között néma szájjal tűnődtem mi is lehet az a rettentő veszély, ami miatt még azt is megkockázatjuk, hogy minden eddigi emlékeinket jelentő családi fotókat, de még a kutyámat is hátra hagyva indultunk útnak. Fél órás erőltettet gyaloglás után, már a lábaim helyét sem éreztem, a kitartó nyűglődésemnek köszönhetően röpke öt percre megálltunk pihenni. A cipőm rendszerint a legrosszabb formáját hozta, a fűzőt képtelen vagyok magamtól tartósan megkötni. Lehuppantam egy kiemelkedő kőre és igyekeztem úgy megoldani a dolgot, hogy anyukám ne vegye észre. Mostanában szinte mindig a legkényelmetlenebb darabokat öltöm magamra, a suliban szeretnék divatos megjelenést kelteni.
- Már megint ezt az ócskaságot húztad fel?- kérdezte tőlem anyai szigorral én pedig válasz képen csupán egy vár rántással jeleztem a jelentőségtelenségét.
 Az idő gyorsan eltelt én pedig lábaimon vassúlyokat éreztem már a sok gyaloglástól. A Kupola kapuját már láttam, sőt még az azt őrző magasztos talpig beöltözött katonákat is, akik gondos üggyel figyeltek ruhájuk makulátlan tisztaságára, a por nem méltó az ő fenségességükhöz. Minden arra tévedő hozzánk hasonló embert nagy gonddal vizsgáltak át, a kapu előtt a sor több méteren keresztül húzódott. Apám indulásra intett én pedig keserves hangokat hallatva jeleztem nem tetszésem. Egy kis vonszolást követően a sor legvégén találtuk magunkat. Hosszas várakozás után nagy nehezen mi is sorra kerültünk.
- Neve? – Kérdezte az őr apámat, aki tisztelettel válaszolt majd igazolványait is felmutatta.
- Az kutató labor E osztályán dolgoztam, a nevem Robert Bohnert és ő itt a feleségem. – mutatott anyukámra, aki egy könnyed meghajlással fejezte ki tiszteletét.
Most rajtam volt a sor, felém fordult a magas vékony úr, a sötét zöld szemeit ijesztően rám meresztett és feltűnően tetőtől talpig végig nézett. Kicsit feszengve éreztem magam, hisz ő is tudta és én is, hogy az ő kezében van a kulcs a biztonságot nyújtó burok alá, igazán jónak kellett lennem.
- Az oltásaid megkaptad? Voltál mostanában beteg? Van lyukas fogad?  Korod? Nemző képes egyed vagy?– Rohamozott a kérdés sorokkal. Egy pillanatra apámra néztem, egy enyhe fejbiccentéssel jelezte nyugodtan válaszoljak, ahogy jónak érzem. Az igazság az, hogy még ha az oltásaim meg is kaptam ám mostanában gyengének érzem magam, amióta ideköltöztünk egyre csak romlott az egészségem, ráadásul két kiesett fogam is van. A biológia tanárom szerint az már baj, ha nem csak a tejfogaim esnek ki, én pedig tökéletesen tudom melyik fogam mikor esett ki. Anyu szerint nem kell aggódnom, hisz manapság már mindenre van gyógymód, egy pár fog elvesztése nem olyan tragédia. Neki is sokat hullott a haja az utóbbi időben, kicsit viccesedtem is, hogy lassan olyan kopasz lesz, mint a nagypapa. Pár pillanatnyi eltűnődés után észbe kaptam, az őr csak az én válaszomra vár. Lehet, hogy egy kicsit füllentek, de ez amolyan kegyes hazugság is lehet, mert neki se lesz baja belőle, nekünk meg ez az életet jelenheti.
- Meg kaptam mindet. Olyan egészséges vagyok, mint a makk és nézze csak a fogaim is rendben vannak. Most töltöttem be a 13. életévemet. – feleltem és a számat nagyra tátva szemléltettem fogaim rendezettségét. Ahogy anyu is tanította igazán kedves és illedelmes lány voltam.
- Na és gyermek szülésére képes vagy?–  kérdezett vissza, ám én aligha akarok 13 évesen gyereket szóval átadtam a szót anyunak.
- Persze teljesen egészséges.–  felelte.
- Pár pillanat. – intett és a válaszainkat kitöltve be x-elte a „bebocsátható” rublikát. Át navigáltak egy ellenőrző pontra ahol minden zugot átvizsgáltak a testünkön, valamint tiszta az ő ruhájuktól ugyan eltérő színű öltözet csomagot is kaptunk. Minden megadatott, hogy végre ismét bent lehessek a paradicsomban. Sosem bántam amiért nem születtem tisztának, ám a csillogás és pompázat akárcsak a szarkákat engem is vonz.
Egy csikorgással vegyített magas és rettentően hangos berregő jelző hang ütötte meg füleim és a vészjósló piros villogás jelezte a burokba való bejutásunk fontosságát. Mindenki halálfélelemtől pánikba esett, a mögöttünk értekező emberek egyre csak tolni kezdtek én pedig a nyomás hatására a földön kötöttem ki. Sikítottam torkom szakadtából, ám ez sem segített helyzetemen, a rajtam taposó emberek egyikében sem merült fel a segítségnyújtás. Miközben egyre csak szerencsétlenebb helyzetbe kerültem, szüleim észrevették hiányomat. Anyám futott vissza értem, kezemet fogva rántott a kapu irányába. Már mindenki más bent volt az ajtó egyre záródott be. Megbotlottam, ha tudtam volna, hogy megint a cipőfűzőm miatt kerülök a poros földre egészen biztos nem ezt a lábbelit veszem fel reggel. A fenébe is a divattal. Apám karjaival rántottam édesanyámat a biztonságot nyújtó falak közé, ám nekem már nem jutott hely. A hófehér márvány falak választottak szét családomtól, a sokktól azt sem tudtam valóság-e ami történik. Sosem felejtem el anyukám arcát, ahogyan utánam kapaszkodva toporzékol, arcán könnyek hullanak a földig. Megtörtént a katasztrófa, eszméletlenül feküdhettem jó darabig majd mikor felriadtam embertelen fájdalom hasított végig az egész testemen. Sose éreztem még ilyen fajta kínt, az ereimben éreztem, ahogy átveszi a testemet a hanyatlás, szenvedtem. Fél napig feküdtem, a végtagjaim összeforrtak a földdel hiába próbáltam szabadulni a súlyoktól, amik a földre taszítottak képtelen voltam rá. Keserves gyötrelmek közepette ültem fel, jobb lábamba egy növény kapaszkodott, óvatosan igyekeztem megszabadulni tőle, azonban a gyökerei valóban egybeolvadtak ereimmel. Életre szóló döntést kellett hoznom…